Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az én szörnyű kis életem

2009.05.01

Az én szörnyű kis életem

Egy olyan történetet mesélek el most nektek, amit eddig még soha senkinek. Nem másról van szó, mint rólam, arról, hogy egy ember miként keseríti meg az életem.
De talán kezdjük a legelején.
Egy Zenta nevű kisvárosban születtem 1985 november 14-én. Szüleim egyetlen lánygyermekeként láttam meg a napvilágot. Gyermekkorom csodálatos volt, szinte mindent megkaptam, szüleim szerették egymást, nyugalom és béke jellemezte a családot. Ám egy nap minden megváltozott! Az összetartás, szeretet és minden más eltűnt.
Hét éves lehettem, amikor édesapám elkezdett inni, minden egyes alkalommal, amikor részegen jött haza, kegyetlenül elverte édesanyámat, és ha még rossz kedve volt, akkor engem is. Soha nem felejtem el azokat a pofonokat, amit anyám kapott, és a nadrágszíj csattanását a saját hátamon. Háromszázhatvan fokot fordult velem a világ, mikor mindez elkezdődött. Életem legszörnyűbb estéje volt. Ekkor kezdtem el a saját kis világomban élni, mindenkitől elzárkóztam, a barátaim már nem érdekeltek, pedig kitűnő tanuló voltam az iskolában. Gyenge kis nádszálnak éreztem magam, akit gyötör, eltipor az élet.
Apám egyre sűrűbben ivott, már hétköznapokon is a pohár aljára nézett, én is egyre és egyre többet kaptam a pofonokból és a nadrágszíjból.
Telt-múlt az idő, immár tíz éves voltam, de még mindig zárkózott. Reménytelennek láttam azt, hogy egyszer talán jobb lesz az életünk, apámnak már sehogy nem tudtunk a kedvére tenni. Csak minden rosszabb lett. Anyám egyszer azzal az elhatározással állt elő, hogy váljanak el. Nem bírta már tovább ezt az életet. Apu szó nélkül beleegyezett.
Mikor a szüleim elváltak, én úgy döntöttem, anyám mellet maradok, őt választottam gyámomnak. Válásukkal mintha egy hatalmas teher esett volna le a vállamról. Azt reméltem ezután minden helyrejön. Pofonoktól ugyan már megkímélt az élet, de édesanyám a válás után már nem nagyon törődött velem. Nem sok ideje volt rám, mert rengeteget dolgozott, hogy megéljünk.
Nagyon sok társkereső hirdetést feladott, és ő is reménykedett abban, hogy talál egy olyan férfit, aki tudná szeretni őt és engem.
De ez nem érdekelt, minden férfit igyekeztem elijeszteni, ami anyámnak nem nagyon tetszett. Csak egy valamit nem tudott, féltem. Nagyon féltem attól, hogy megint olyan férfit választ, aki csak egy kicsit is hasonlít édesapámra, féltem attól, hogy megint ivás és verés lesz a vége. Hanyagolva lettem, az életem se változott, csak ezúttal az élettől magától kaptam a pofonokat.
Általános iskolában kétszer megbuktam. Először hatodikban, másodszor pedig hetedikben. Sokat lógtam a suliból is, egyetlen barátnőm, aki eddig mellettem állt, elhagyott, soha többé nem beszélt velem.
Ez megint egy pofon volt az élettől, ami egyre csak rosszabb lett.
Körülbelül tizennégy éves lehettem, amikor édesanyám megismerkedett egy nála tíz évvel fiatalabb férfival.
De őt sajnos már nem tudtam elzavarni anyám mellől, kitartó volt, nem engedett. Így hát kénytelen voltam megbékélni vele.
Eleinte csak hétvégén találkozgattak. Volt, hogy ő jött el hozzánk, és volt, mikor anyám ment el. Rendesnek tűnt, így félelmem kezdett szertefoszlani. Egyre jobban megismertem, mikor anyámhoz jött, sokszor kiültem közéjük, persze anyu mindig kizavart. Amikor pedig maradhattam, érdekes történeteket mesélt gyermekkoráról, katonaéveiről, és én figyelmesen végighallgattam mindent. Szüleivel élt, viszonylag elég jómódú családból származott. Szülei mindent megadtak neki.
Mi is anyámmal jól éltünk, néha kellett csak kicsit szűkölködnünk a pénz miatt, de ô ezt nem tudhatta, hogy mit jelent, hisz neki mindene megvolt.
Egy napon anyám arra kérte, hogy költözzön ide hozzánk, nem nagyon örültem neki, de hát legyen.
Kicsit még mindig féltem, mert sok mindent nem tudtam még róla, hogy képes lesz-e majd úgy szeretni, mintha a saját gyermeke lennék úgy, ahogy még gyermekkoromban apám szeretett, pofonok nélkül.
Eljött hát ez a nap is, ott volt velünk. Furcsa volt, hogy most megint van egy "apám".
Esténként néha összeültünk és elmeséltük, hogy kinek milyen volt a napja, vagy vicceket meséltünk egymásnak. Sok idő telt el így, ami jó volt, mert végre azt éreztem, hogy jobb lett az életem.
Ám a jó családi háttér ellenére elkezdtem én is inni. Úgy tizenhat éves voltam, mikor kipróbáltam könnyebb drogokat, mint a fű, meg gyengébb gyógyszerek.
Most fejeztem be a nyolcadikat, ami kicsit nehéz volt, mert év elején új földrajz tanárnőt kaptunk. Mindent másképp kellet tanulni, mint az előző tanárnál. A változásokat nehezen viselem, ezért pótvizsgára küldtek év végén. Hármas átlaggal sikerült befejeznem a sulit.
Ami nagyon rosszul esett, hogy szüleim nem jöttek el a ballagásomra. Aznap este nagyon leittam magam, nem is mertem hazamenni. Egy akkori barátnőm felajánlotta, hogy alhatok nála. Ismerte a helyzetem, mert ő is hasonlóban volt, mint én.
Másnap estig nem mentem haza, még mindig barátnőmnél voltam. Este lett volna egy kisebb buli amire kérték, hogy maradjak ott, ámde megcsörrent a barátnőm mobil telefonja; nekem akkor még nem volt. Szomorúan adta a kezembe, mondván a szüleim hívnak. Anyám hívott, azt mondta, rögtön menjek haza, már a rendőrség is engem keres.
Megijedtem, hogy mit fogok majd mondani otthon, ha hazaérek, ha kérdezik, hol voltam eddig, miért nem mentem haza.
Beléptem az ajtón, de nem volt otthon senki, így gyorsan levetkőztem és elmentem letusolni. Közben hazaértek szüleim is, persze mindjárt mondták a magukét, hogy mit képzelek ki vagyok én?
Akkor este anyám nagyon elvert, soha nem felejtem el, de egyrészt az én hibám is volt, megérdemeltem, amit kaptam mert, nagyon aggódtak értem.
Csak erre már késő volt rájönni. Azon az éjszakán nem sokat aludtam, pedig nagyon fáradt voltam. Egyfolytában járt az agyam. Szörnyűnek éreztem magam, mert úgy éreztem bántottam a szüleimet ezzel a tettemmel, tudtam csak azért kaptam amit kaptam mert nagyon féltenek, és igazuk volt. Nem lett volna szabad ezt tennem velük. Másnap ki se mertem jönni a szobámból, olyannyira szégyelltem magam. Sok idő kellet, mire mindenki túltette magát az incidensen. Csekély büntetéssel megúsztam, csak egy hónap szobafogságot kaptam, és el kellet mennem dolgozni. Mivel még nem voltam nagykorú, semmilyen munkát nem kaptam, mindenhonnan hazaküldtek, így egyetlen választásom volt.Napszámba jártam egész nyáron. A pénzt, amit kerestem, szüleimnek kellet adnom. Persze nem adtam nekik mindet, egy kicsit mindig letagadtam, hogy legalább a cigarettát meg tudjam venni magamnak. Még nyolcadikban szoktam rá, sajnos.
Amikor vége lett a szobafogságnak, végre eljárhattam szórakozni, egy feltétellel, haza kell érnem éjfélre! Egy alkalommal megismerkedtem egy lánnyal, akivel elég jól összebarátkoztunk. Szinte nap mint nap találkoztunk. Az éjszaka világába is együtt mentünk. Egyszer azt mondta, van neki egy barátnője, akinek szeretne bemutatni. Régóta ismerték egymást, csak jó ideje nem találkoztak, és már szerette volna látni.
A megbeszélt találkozóra nem tudtam elmenni, mert szüleimnek kellet otthon segítenem. Bocsánatot kértem tőle, és mondtam, hogy majd egy másik alkalommal összehozzuk. Egy közös ismerősünknél találkoztam vele először, kedves volt, felajánlotta, hogy menjek el hozzá egy kávéra.
Így hát fogtuk magunkat és otthagytuk a társaságot. A lány akivel, akkor találkoztam, sokat mesélt nekem közös barátnőnkről, hogy milyen is valójában, és hogy miért nem találkoztak sokáig. Megértettem, amit mesélt, és azután már nem sokat barátkoztam azzal a lánnyal. Vele viszont nagyon jól kijöttünk, minden nap találkoztunk, így jól megismertük egymás gondját, baját is.
Megtudtam, hogy az ő szülei is elváltak kiskorában, csakhogy nem az alkohol miatt, hanem azért, mert nem szerették már egymást.
Legjobb barátnők lettünk, és végre azt éreztem, hogy valaki mellettem áll a bajban. Amikor volt egy kis szabadidőnk, felkerestük egymást, és jókat szórakoztunk együtt.
Immár hat éve ismerem, ez alatt az idő alatt sok minden történt. Egyszer össze is vesztünk egy félreértés miatt. Aztán gyorsan kibékültünk, mintha mi sem történt volna.
Szüleim is sokat veszekedtek. Már nem szerették egymást annyira mint az elején. A férfi, aki úgymond, belépett az életünkbe, sokszor megcsalta anyámat. Volt, hogy még tőlem is fiatalabb lányokkal kezdett ki. Anyu nagyon szomorú volt, mikor megtudta, mert ô még mindig nagyon szerette.
Három-négy hónap telt el úgy, hogy nem volt velünk. De aztán mindig visszajött, mondván, még mindig szereti anyámat.
Ezek a megcsalásos esetek, szakítások, békülések jó párszor megismétlődtek. Már nem is tudom pontosan hány alkalommal, de nagyon sokszor.
A legutolsó szakításuk különös figyelmet igényel, ugyanis az volt a legrosszabb.
Húsz éves voltam már, mikor ez történt. Volt akkor egy fiúm is, épp vele voltam, amikor megcsörrent a mobilom.Anyám sírva szólt bele, hogy rögtön menjek haza, mert nagy baj van, és szüksége van rám. Tíz perc se kellett, hogy hazaérjek. Végig futottam. Amikor beléptem az ajtón, csak néztem, hogy mi történt itt, az ebédlő szőnyegén üvegdarabok voltak szanaszét, anyám sírt, az "apám" pedig a holmiját szedte, hogy elmenjen tőlünk.
Én csendben ültem és vártam. Mikor anyu már kicsit lenyugodott, elmesélte mi történt, hogy élete párja megint megcsalta, és most nem csak egy lánnyal, hanem többel is egyszerre. Az, amit összetört, minden emlék, kép, kedves tárgy, rá emlékeztette, ezért törte össze. Fájt neki az igazság, és az egyetlen ember akire támaszkodhatott bánatában, én voltam.
Mindent, ami rá emlékeztette, elpakolta egy dobozba, és eltette, hogy ne legyen semmi, ami rá emlékeztetné. Elhatároztuk, hogy elköltözünk ebből a házból. Eladó lakásokat kerestünk, de mind túl drágának bizonyult a mi pénztárcánknak. Így hát maradnunk kellett.
Jó pár hónap eltelt így egyedül, mikor "apám" ismét becsöngetett hozzánk... Békülni jött. Rájött arra, hogy anyámat szereti még mindig, és ő sem tudja elfelejteni az együtt töltött szép időket. Anyu természetesen megbocsátott neki, és megengedte, hogy vissza költözzön hozzánk. Pár hónapig minden jól ment, megvolt a családi béke is. Nem volt több megcsalás, helyette elkezdett lelkileg bántalmazni.
Nemrég töltöttem be huszonharmadik életévemet. Nevelőapámmal van, hogy jól kijövünk, de vannak napok mikor sokat vitázunk egymással. Sokszor semmiségekért kiabál, veszekedik velem.
Nemrég nyugtatót is kellett szednem, mert tizenegy kilót lefogytam egy hónap alatt. Már az idegeim is kezdtek tönkremenni. Hatvanhét kilóról mentem le ötvenhatra, amit mai napig nem sikerült visszahíznom.
Azóta, hogy legutoljára visszajött, a lelki bántalmak miatt, sokszor megfordult a fejemben az öngyilkosság fogalma. Csupán csak két oka van, hogy miért nem tettem meg.
Az egyik anyám, mi lenne vele nélkülem. A másik a legjobb barátnőm. Neki is csak én vagyok az egyetlen igaz barátnője.
Ha azt látnám a túlvilágról, hogy milyen szomorúak, amiatt, hogy én már nem vagyok velük.
Nem is merek belegondolni. Ezért van, hogy még mindig itt vagyok, és még mindig élek.
Az alkoholról és a drogokról is már leszoktam, egyedül a cigaretta maradt meg, mint rossz szokás. Még most is nagy pofonokat kapok az élettől, de nem adom fel. Mára már eljutottam odáig, hogy megbízzak egyes emberekben. Nap mint nap arra biztatnak, hogy ne adjam fel. Egyszer minden jóra fordul. Most már vannak barátaim, akik miatt nem érdemes eldobni azt az életet, amit csak egyszer élhetünk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

vélemény

(Balla Csaba, 2011.08.03 13:26)

Szerintem mindenkinek meg van a maga keresztje,amit magával cipel egy életen keresztül,kinek fájdalmasabb,kinek kevésbé,csak nem mindenki mer róla beszélni vagy éppen leirni.

a netlogról

(t. tamás netlog, 2009.10.31 17:43)

ne add fel, mert tök jó az élet csak zárd ki a szemeteket,

palfirobertster@gmail.com

(Egy régi ismerős..., 2009.10.13 22:49)

Ha valaki így tud írni mint te az nemengedheti meg magának, hogy sötéten lássa a világot.
Az élet telivan kínokkal de mégsem az tart bennünket életben hanem azok a ritka pillanatok amiket boldogan élünk át.